A Taiko története: Japán „szívdobbanása”

A Taiko születése

Ahogy minden társadalomban az ütőhangszer a legprimitívebb hangszer általában, úgy a taiko is már létezett és használatban volt a több, mint 2000 évvel ezelőtti ókori Japánban. Néhány archeológiai és antropológiai kutatás szerint a Juomon-korszakban élő ókori japánok már dobokat használtak kommunikációs eszközként vagy hangszerként a vallási szertartások során. Habár az akkori dobok eléggé különböztek attól, mint amit ma használnak.

Aki hallott már vagy egy tucat japán dobot egyszerre szólni, vagyis hallott taiko zenét, az az ősidőket idéző törzsi hangzástól, a jazz ritmusáig sok mindent felfedezni vélhetett ebben a sajátos előadási stílusban. Bármelyiket is hallotta, igaza volt: a taiko dobot valószínűleg már több ezer éve használják Japánban, míg a taiko stílus csak a huszadik században lett sikertörténet.

már megint ezek a Japánok

Taiko (太鼓?) Jelentése: "henger", Japán szóból ered (etimológiailag "nagy" vagy "nagy dob"). Japánon kívül, a szót gyakran használják a különböző japán dobokra (和太鼓"wa-daiko", "japán dobos") is. Amennyiben a tradicionális kereteken túl (Ősi Japán művészeti stílus) mint önálló művészeti formaként tekintünk a taiko-dobolásra (néha pontosabban "Kumi-daiko" (组太鼓)) úgy a világ csak most kezd el megismerkedni ezzel a dobolással.

A taiko eredeti jelentése: „japán dob". Mára azonban ez a fogalom önálló műfajjá nőtte ki magát. Alapítója Ogucsi Daihacsi, japán jazz-dobos, aki az ötvenes években az évezredes japán szertartás-zenék és a jazz alapritmikáit ötvözve csoportos műfajt teremtett. A műfaj Japán-szerte népszerűvé vált; ma már 5000 körülire tehető a taiko együttesek száma Japánban. Először Észak-Amerikában, majd világszerte hamar elterjedt. Népszerűségének titka elementáris hangzása, látványos mozgásvilága és show-elemei, amelyek az előadóktól komoly fizikai felkészültséget követelnek meg.