A Taiko története: Japán „szívdobbanása”
A Taiko születése
Ahogy minden társadalomban az ütőhangszer a legprimitívebb hangszer általában, úgy a taiko is már létezett és használatban volt a több, mint 2000 évvel ezelőtti ókori Japánban. Néhány archeológiai és antropológiai kutatás szerint a Juomon-korszakban élő ókori japánok már dobokat használtak kommunikációs eszközként vagy hangszerként a vallási szertartások során. Habár az akkori dobok eléggé különböztek attól, mint amit ma használnak.
Az a tény, hogy a ma játszott taiko hasonlít a Kínában és Koreában játszotthoz, azt mutatja, hogy a taiko valószínűleg az ázsiai kontinensről, egész Indiáig visszanyúlóan származik, innen került be Japánba. A szárazföldi zene az 5-6. század környékén, a buddhista alapokon álló kínai és koreai kulturális térhódítással érkezett Japánba. Mikor Japán legrégebbi alkotmánya, a Taiho Ritsuryo 702-ben jogerőre emelkedett, a Császári Palotában a császári udvari zene már külön intézményként kapott helyet. Az intézmény öröksége máig él, a japán nemzeti kulturális eszmei örökség részeként megbecsülve. A taiko legkülönfélébb változatain játszottak az udvari zenében: San-no-tsuzumi, Furi-tsuzumi, Dadaiko, Tsuri-daiko, Ninai-daiko, Kakko, Kaiko és Ikko. A stílus a ma ismert taiko alapjait határozta meg.
Mikor 1192-ben a szamurájok osztálya elnyerte a hatalmat és megkezdődött a Kamakura-korszak, a japán etnikum új kulturális mozgalma indult el. Számos művészeti forma született a kínai és koreai kulturális hatás nyomán a feudális Japánban. Így a Nó (japán színházi rituális tánc) a Muromacsi-korban (1336-1573) született. A Kabuki tánc, hasonlóan a Nagautához gyorsan népszerűvé vált az Edo-korban (1603-1867). A taiko fontos szerepet játszott ezen táncok zenei kíséretében változatossá téve a legkülönbözőbb művészeti formákat. Más hangszerek is fejlődésnek indultak, így a Shamisen, Koto és Shakuhachi, melyek ugyancsak hatást gyakoroltak az újonnan intézményesült művészeti formákra a tradicionális mellett. A taiko előadási metódusa generációról generációra öröklődött egy meghatározott rendszer szerint, melyben egy tradicionális hagyományokat követő mester adta át tudását a tanítványainak.
A taikot egyaránt játszották vallási szertartásokon és helyi fesztiválokon is. Gyakran találni taikot shinto szentélyben és buddhista templomban egyaránt. Ez jól mutatja, hogy a taiko erősen kötődik a vallási hagyományokhoz. Az ókori emberek az istenség erejét érezhették a kongó taiko hangokból és megszentelt hangszerként tartották számon. Mindig a pap által felhatalmazott emberek játszhattak a hangszeren, meghatározott alkalmakon. A vallási szertartásokon túl a hétköznapi emberek is élvezhették a taikot a fesztiválokon, nagyon szórakoztató nézni e sajátos taiko előadásokat ezen fesztiválokon.
A Modern Taiko története
A „Kumi-daiko” szó szerint olyan taiko együttest jelent, mely különféle taiko dobot foglal magában. Meglepő módon, a kumi-daiko stílust egy egymagában doboló férfi találta ki 1950-ben, noha a taiko dobolás már hosszú múltra tekintett vissza. Daihachi Oguchi, az Osuwa Daiko együttes alapítója, 1951-ben találta ki a kumi-daiko stílust. Ekkor ő jazz dobos volt. Egy nap felkérték, hogy adjon elő egy taiko szerzeményt az Osuwa Szentély számára, melynek kottájára egy régi raktárban bukkantak rá. A kotta régi japán stílusban írodott, amit először nem értett. Szerencséjére talált egy öreg embert, aki valamikor játszotta ezt a dallamot így végül sikerült értelmeznie a kottát. Jazzdobosként számára túl egyszerű volt a darab ritmusa. Nem értette miért nem játszik senki együtt taikot. Egy csodálatos gondolat ütött szöget a fejében és elhatározta, hogy szakít a tradícióval. A nyugati dobszettek mintájára szervezett egy csapatot, ahol minden dobos másfajta japándobon játszott. Röviden: a dobosok együtt tettek ki egy dobszettet. Az éles hangú shime-daiko dob adta az alapritmust, mint a pergődob. A mély hangú nagado-daiko adott hangsúlyt, mint a nagydob. A szándéka elérte célját, és ez a korszakalkotó újítás örökre szólóan megváltoztatta a taiko zenét.
Az Osuwa Daiko-t követve, 1959-ben megalakult a Yushima Tenjin Sukeroku Daiko, melynek játéka az edo-bayashi stíluson alapult. Az együttes négy tagja Yoshihira Ishikawa, Yutaka Ishikawa, Seido Kobayashi, and Motoei Onozato volt. A csapat sajátossága a gyors, erőteljes játék és egyedi koreográfia volt. Később a csapat kettészakadt a Yushima Tenjin Sukeroku Daiko-ra és a Seido Kobayashi alapított Oedo Sukeroku Daiko-ra.
1969-ben megalakult egy újabb történelmi csapat: a Za Ondekoza. Tagayasu Den alapította a Japán-tenger északi részén fekvő Sado-szigeten. A csapat teljesen eltért az eddig megalakultaktól. Az együttes tagjai nem a szigetről származtak, hanem egész Japánból érkeztek, egyesek közülük a nyüzsgő nagyvárosi életből kiábrándult fiatal volt. Kommunában éltek, földet műveltek és napi szinten maratoni távokat futottak le. A csapatszabállyá váló kemény fizikai edzések kitűnő hangot hoztak létre. 1975-ben, egy szenzációs eseménnyel döbbentették meg az egész világot, mikor azt követően léptek színpadra, hogy ezt megelőzően lefutották a teljes Bostoni Maratont. Za Ondekoza csapata terjesztette el a taiko zenét az egész világon. 1981-ben a csapat kettévált, az eredeti Za Ondekoza tagjaival megalakult a Kodo és Den csapata az új Za Ondekoza. Napjainkban a Kodo a leghíresebb taiko csapat, akik végigkoncertezik az egész világot.
A Taiko közéleti tevékenysége
Az 1970-1990 közötti időszakban a taiko zene a reneszánszát élte. Az Osuwa Daiko és más korai kumi-daiko csapatok tevékenysége az 1960-as években, továbbá az 1964-es Tokiói Olimpián elhangzott taiko előadás egy óriási taiko stílus robbanást idézett elő a következő évtizedekben. Az emberek elkezdtek odafigyelni a már-már elfeledett helyi kulturális örökségükre. Számos helyi közéleti szerveződés tűzte zászlajára ennek megőrzését és számos hozonkai (hagyományőrző szervezet) alakult egész Japánban. Céljuk elérésére az 1980-as években a kormány is nagy összegű támogatásokkal népszerűsítette tevékenységüket. Ennek végső eredményeként hozzávetőleg 4000 taiko csapat alakult Japánban. Az oktatásban is egy fontos újítás lépett életbe. A japán zenei oktatás eddig a nyugati klasszikus zenére fókuszált, ám a klasszikus japán zenére terelődött újra a figyelem a modern időkben. A 2002-es oktatási reform arra ösztönözte az iskolákat, hogy a tananyag részeként hagyományos japán hangszereken, köztük taikon is oktassanak. Bizton állítható, hogy az új generáció nyomán a 21. században felvirágzik a taiko stílus.
Taiko az Egyesült Államokban
A taikot japán bevándorlók vitték be az Egyesült Államokba a 20. század elején. Kezdetben elsősorban templomokban és fesztiválokon használták, mint a Miya-daikot (templomi dob, megszentelt dob). A japán bevándorlók így őrizték meg kultúrájukat, a japán identitást és közösségi szellemet az Új Világban. Például a Bon-Odori, egy hagyományos tánc a nyári Bon Fesztiválon, mely megnyugtatja az ősi szellemeket, egyike azon kulturális eseményeknek, amit szívesen adnak elő. A források szerint a Bon-Odori taiko darabot már 1910-ben Hawaii-szigetén játszották, és a japán Kanazawa tartományból származó japán emigránsok által alapított szervezet, a Kanazawa Kenjinkai az 1930-as években San Francisco-ban is előadta.
Mikor a második világháború kitört és Japán hadat üzent az Egyesült Államoknak, egy tragédia rázta meg lelkileg az Egyesült Államok japán bevándorlóit. Internáló táborokba zárták őket, mint ellenséges idegeneket. A világháború befejeződését követően az amerikai japánok nagy erőfeszítéssel próbáltak beilleszkedni az amerikai kultúrába, hogy megváltoztassák a velük szemben táplált előítéleteket. A következő generáció sokat elveszített japán kultúrájából, még nyelvéből is. Az 1960-as évekig a taiko dobolás a feledés homályába merült.
A Polgárjogi Mozgalom nyomán néhány japán-amerikai célul tűzte ki japán identitásuk újraélesztését, ennek jó kifejezőeszközét jelentette a taiko japándobolás. Az 1960-as évek végén két úttörőnek számító csapat, a San Francisco Taiko Dojo és a Kinnara Taiko nyitott utat a japándobolás előtt. A kiotói születésű Seiichi Tanaka 1967-ben vándorolt be San Francisco-ba és a következő évben megalapította a San Francisco Taiko Dojo-t. Ő a legendás Osuwa Daiko alapítójának, Daihachi Oguchinak a tanítványa volt. Japándobolásának stílusa egyesítette az Osuwa Daiko, az Oedo Sukeroku, és a Gojinjyo-daiko stílusát. A San Francisco Taiko Dojo volt az első taiko csapat, amelyik a kumi-daiko stílust elsőként játszotta az Egyesült Államokban. A csapat sok utána alakult japándob csapatot inspirált és nagy figyelmet szentelt a következő évtizedekben annak, hogy a taiko japándobolás elterjedjen egész Észak-Amerikában. A Senshin Buddhista Templom szerzetese, Masao Kodani 1969-ben megalapította a Kinnara Taiko-t.
A San Francisco Taiko Dojo-val ellentétben a Kinnara Taiko buddhista szerveződésként, alapvetően a templomi szertartások elvégzését szolgálta. Ez az egyike azon japán-amerikai buddhista taiko csapatoknak, amely még ma is működik. Őket követte az 1973-ban alapított San José Taiko. A csapat ugyancsak egy buddhista szervezeten alapult. Egyik buddhista papja barátja volt a Kinnara Daiko-t alapító Kodani szerzetesnek, aki arra inspirálta, hogy egy taiko japándob csapatot alapítson San José-ban. Kezdetben a legtöbb tagja japán bevándorlók leszármazottja volt, akik nagyszüleik kultúrájának felélesztését sürgetve megpróbálták japán-amerikai identitásukat a japándoboláson keresztül kifejezni.
Taiko a 21. században
A Za Ondekoza és Kodo sikeres világkörüli turnéja hatására az utóbbi néhány évtizedben mind Japánban, mind a világ más táján nagyszámú taiko csapat alakult, különösen Észak-Amerikában. Becslések szerint hozzávetőlegesen 1000 taiko csapat létezik az Egyesült Államokban és Kanadában. A „taiko-bumm” átterjedt Európára, Ausztráliára és Dél-Amerikára is. Ez egy egész világra kiterjedő folyamat, mely a 21. században is folytatódik. Miért történik ez? Számos oka van. Sok embert ez a szép japán művészeti forma vonz, tisztelegve a japán kultúra előtt. Sokakat a taiko dinamikus hangzása nyűgöz le, mely összehasonlíthatatlan bármely más ütőshangszerrel a világon. Sokan az egészségük megőrzése miatt kezdik el. De a közös ok, a taiko oly vonzó egyszerűsége, hisz nem kell mást tenni, mint ütőkkel megütni a dobot, mely kiad egy hangot. Mindenki élvezi a taiko egyszerű és figyelemreméltó válaszát nemére, korára és nemzetiségére tekintet nélkül. Bámulatos módon van néhány olyan taiko csapat, aminek süket tagjai is vannak. Ők is sikeresen lépnek fel koncerteken, érezve a többi játékos által keltett rezgést. Ez a taiko varázsereje.
A taiko Japán szívdobbanása, mely az egész történelem során a lelkünket élteti. Mára egy univerzális zenei nyelvvé vált, mely közelebb hozza az embereket egymáshoz. A hangszer korlátlan lehetőséggel rendelkezik, amit az a tény is mutat, hogy relatíve milyen rövid időn belül mekkorát fejlődött a kumi-daiko stílus a kitalálásától kezdve. Egyszerre hagyománykövető és újszerű. A taiko zene tovább fejlődik a 21. század kezdete óta, és talán Ön lesz az, aki a taiko zene új generációját teremti meg.
