A második világháború végén egy Ogucsi Daihacsi nevű japán jazzdobos hazatért Nagano tartománybeli otthonába. Egy rokona azzal kereste meg, hogy állapítsa meg, vajon tényleg egy régi taiko, azaz japándob-kottát talált-e a család relikviái között. A város öregjei kibogozták a jeleket, Ogucsi pedig megpróbálta lejátszani a ritmust. Hagyomány ide vagy oda, a jazzdobos izgalmasabbá tette a monoton régi zenét, s ezzel egy új stílus alapjait teremtette meg, ami aztán pár évtized alatt meghódította az egész világot. A modernizált ritmusokat fesztiválokon adta elő egyre több dobos kíséretében. Megalakult az Osuwa-Daiko együttes, amely a taiko stílus úttörője lett. Az együttesbe nem feltétlenül képzett dobosok kerültek, s ebből Ogucsi úgy kovácsolt erényt, hogy megosztotta az egyes ritmusokat a dobosok között. Kevesebb és egyszerűbb ütések jutottak egy zenészre, az összhangzás mégis ugyanaz maradt.
Különböző hangolású dobokat választott, s mindegyiknek megvolt a maga szerepe a zene hangzásában és dinamikájában. Némelyik zenész egy szerre több dobon is játszott, amelyek a jazzdobokhoz hasonlóan lettek felállítva.
A taiko stílus hamar sikeres lett Japánban, majd az Egyesült Államokban, s végül a világ más részein is. A gyors szárnyalás azonban nem csak a lenyűgöző ritmusoknak volt köszönhető. A háború utáni Japán kulturális közhangulatára egyszerre volt jellemző a pusztulás előtti értékekhez való vágyódás és a múlt elutasítása. Az 1952-es San Franciscó-i békeszerződés után, amely által az ország visszanyerte hivatalos szuverenitását, Japán új identitását kereste. A koreai háború elindította az országot a gazdasági fellendülés útján, ugyanis a Koreában állomásozó amerikai csapatok utánpótlását Japánon keresztül biztosították. Ezáltal az európai Marshall-segélyhez hasonló rendszerben nyersanyagokat és az újjáépítéshez szükséges eszközöket importálhattak. A termelés ismét teljes kapacitással beindult, gyors és tartós gazdasági növekedés indult el, s nem egészen húsz évvel a háború után a tokiói olimpia a szigetországot látványosan a nemzetközi közösség egyenjogú tagjává tette. Az ötkarikás játékokon nagy szerepet kapott a japán előadóművészet, azon belül is a taiko együttesek az Osuwa-Daiko csoporttal az élen, az az a japán identitás részévé vált a hagyományokhoz visszanyúló, ugyanakkor az újat is magába fogadó taiko.
Külön utat járt be azonban a japán vidék, mert a városok gazdasági növekedése csak később hozta meg a vidéknek is a jólétet. A gazdaságilag leszakadt területeket a kormányzat egy népművészetet meg őrző törvénnyel próbálta felzárkóztatni, és kulturális fesztiválok, kiállítások sorát szervezték meg, amelyeken a helyi közösségek mutatkoztak be. Ezeken a rendezvényeken a taiko együttesek is bemutatkoztak. Ennek hatására egyre több ilyen formáció alakult, s mára Japánban már több ezer ilyen együttes létezik.
Az amerikai sikertörténet is hasonló alapokról indult. A nyugati parton az 1960-as években japán származású amerikaiak tették ismertté a taikót. Nem ment könnyen. Az Egyesült Államokban a politikai helyzet miatt nem volt könnyű japánnak lenni, de a hatvanas évek emberi jogi mozgalmai ezeket a feszültségek feloldották, és az ott élő japánok visszataláltak is kulturális örökségükhöz. Ehhez a taikón keresztül vezetett az út, és a műfaj büszkeségük szimbólumává vált. Ma már az Egyesült Államokban mintegy 150 taiko együttes létezik, sok nem japán származású zenésszel, az egyik legnagyobb fesztiválnak pedig San Francisco ad otthont. A taiko hangjai Európáig is elhallatszottak, 2000 óta Magyar országon is alakult (Kelet-Európában elsőként) japándob-csoport.
Míg a modern taiko históriája alig hét évtizedet ölel fel, a taiko dob használata több ezer évre nyúlik vissza. A szó japánul azt jelenti, „kövér dob”, noha meglehetősen sokféle alakú és méretű változata létezett. A hangszer sok tekintetben hasonlít a kínai és koreai dobokra, amelyek a 4–10. század táján érkezhettek az országba. Azt is feltételezik, hogy az egyik típusú taiko dob egészen Indiából került az országba a buddhizmus terjedésével. Ezután, a japán kézművesek munkái során alakult ki jellegzetes formájuk.
A hangszert eredetileg csatákban használták az ellenség elrettentésére, később, az 1500-as években parancsok kiadására és a hadsereg mozgásának koordinálására is bevetették. Ez volt ugyanis az egyetlen hangszer, amely a csatatér másik végében is még hallható volt. Fennmaradt rajzokból kiderül, hogy a harcban egy katona vitte a hátán a taikót, amelyet két katona ütött két oldalról.
A harcokban betöltött szerep mellett a hangszer főleg a császári udvar kultúrájában kapott nagy szerepet. A 7–8. században ugyancsak a buddhizmussal az országba kerülő gagaku zene egyik fő hangszere volt a taiko, vagyis annak néhány, rendkívül díszes változata. A gagaku zene a legrégebb óta játszott uralkodói udvari zene a világon, amely még ma is felcsendül a japán császár szórakoztatására.
Egyes források szerint a taikót már mintegy 4000 évvel ezelőtt is használták, és feltehetően a falvakban a különböző tevékenységek jelzésére szólaltatták meg. Egyszerű ritmusokat használtak a vadászat során, a vihar közeledtének jelzésére vagy az asszonyoknak jelezték a száradó hús vagy gyümölcsök behozatalának idejét. S mivel ezek a jelek kiemelten fontosak voltak a hétköznapokban, az emberek életének egy fő eleme lett a taiko, és azt tartották, hogy a dobban istenek laknak.
Később már csak a vallási vezető szólaltathatta meg, és ez a szokás a sintó és a buddhista vallások elterjedésével sem változott. Így az egyetlen hangszer, amelyet szentélyekben és templomokban tartottak, a taiko volt. Csak kivételes alkalmakkor játszottak rajta, és csak olyan ember férhetett hozzá, akinek a közösség vezetője erre engedélyt adott. Ebben az időben a taikón többnyire egyedül, esetleg párban játszottak.
Ez a kivételezett helyzetet ma már sokezer ember élvezheti. Workshopok, fesztiválok népszerűsítik az ősi japán dobok erejét, és külön weboldalon tudhatjuk meg, hogyan kell saját taiko csoportot alakítani. Szenegálból, Írországból, Indonéziából, és még ki tudja, mely pontjáról a világnak érkeznek taikoegyüttesek a nemzetközi rendezvényekre, és adják bele a jellegzetes japán zenébe egy kicsit mind a maguk kultúráját. És a sikertörténetnek még nincs vége…
Forrás: Vörös Eszter (Müpa Magazin 2008. 05. 04.)
