…már megint ezek a Japánok
Taiko (太鼓?) Jelentése: „henger”, Japán szóból ered (etimológiailag „nagy” vagy „nagy dob”). Japánon kívül, a szót gyakran használják a különböző japán dobokra (和太鼓”wa-daiko”, „japán dobos”) is. Amennyiben a tradicionális kereteken túl (Ősi Japán művészeti stílus) mint önálló művészeti formaként tekintünk a taiko-dobolásra (néha pontosabban „Kumi-daiko” (组太鼓)) úgy a világ csak most kezd el megismerkedni ezzel a dobolással.
Csapjunk is a közepébe.
Taiko tipusai
Hihetettlen, de a taiko-dobokat Japánok dolgozták ki még sokcsillió-millió évvel ezelőtt, hogy minél széleskörűbb hangzásvilágot tudjanak adni az addig se szegényes létszámú ütőhangszerekhez. Ennek gyökerei a Japán népi és klasszikus zenei hagyományokban keresendők.
A Taiko hangszereket általában „súlyosabb” verőkkel ütik, kivéve a kotsuzumi és ootsuzumi dobokat. A taiko dobolásban a verőket Bachi-nak hívják, mely egy mindkét végén jól használható dobverő, ami teljes mértékben alkalmas a dob testek különböző ponton való megütésére. A taiko stílusra jellemző, hogy nagy mennyiségű és erejű ütést mérnek a Bachival a bőrre és a testre, épp ezért mindenképp vastagabb anyagból kell készíteni a verőket, illetve túlfeszített állapotban kell tartani a bőröket is. Ez valószínűleg Japán nedves, párás nyarai miatt alakult így, mivel a legtöbb fesztivált ilyenkor rendezik. Sok taiko nem hangolható, éppen ezért alapvetően a nagyméretű dob belső feszültsége ellensúlyozza a váltakozó páratartalom bőrlazító hatását.
Bachi (桴,枹) (ejtsd batchi vagy Büchi) nevét talán fából készült rúdnak fordíthatnánk.
A Bachi a legkülönbözőbb méretű, és fajtájú anyagokból készülhet, attól függően milyen méretű, és technikával használt dobon szeretnénk használni. Egy tipikus Bachi kb 22 mm (⅞ hüvelyk) átmérőjű, 400 mm (16 hüvelyk) hosszú és általában tölgyfából készítik, vagy más magas szilárdságú, és tömör rostszerkezetű keményfából. Természetesen égtájtól, és szokásoktól is függhet a Bachinak használható fatípus. Ismerünk még az alábbi fákból készült verőket (zárójelben a japán nevek): juharfa (kæde), fenyő (Matsu), ciprus (hinoki), magnólia (hou), bükk (buna), és bambusz (take). A Hou az egyik legkönnyebb és legpuhább fa, ezért a legmegfelelőbb a kisebb dobokon való játékhoz. Viszont egy nagyobb dob megütésekor egy magnolia Bacsi eléggé csenevészül szólal meg nagyobb dobok megütésekor. Nem beszélve a perem játékrol, melyhez ez a típusú verő teljes mértékben alkalmatlan. A hinoki valamivel nehezebb, mint a Hou, és általában olcsóbb is. A másik szélsőség a Kashi (tölgy) Bachi ami igen nehéz és kemény. Ez csak nagyobb taiko dobok esetén érdemes használni, mivel ezek a verők kisebb dobok esetén túlzottan tömör, erőteljes hangot adnak vissza, és így az összhangzás nagyon eltolt dinamikát is eredményezhet.
A taiko dobolás erősen vizuális művészeti forma, ezért néha a Bachikat bojttal vagy egyéb kiegészítővel díszítik.
A Byou-uchi daiko test általában egy darab fából vájt dob, ezeket általában Keyaki(欅)-ból készítik mivel a sűrűsége, és mintázata is megfelel ehhez a dobfajtához. de természetesen égtájtól, beszerezhetőségtől, és pénztárcától is függ ki milyen fából készíti el álmai taiko dobját. A Byou-uchi daiko dobot nem lehet hangolni, és mivel egy darabból készülnek ezért korlátozott átmérőben keszülhetnek.
Tsukeshime-daiko-nak (付締め太鼓) a legkülönbözőbb stílusú és hangzású taiko dobokat hívjuk. Ez a taiko dob hangolható, és többfajta kivitelben is létezik. A rendszert általában feszítő kötelek, csavar rendszerek és körbilinccsel teszik egyedivé. A Tsukeshime-daiko készülhet több fából és a bőr is eltérhet az eddig elmondottaktól, mint például a Shime-daiko és tsuzumi, vagy mint az okedo-daiko.
A nagado-daiko-nál úgy mint az okedo-daiko-nál van egy jellegzetes perem hang, az úgynevezett „ka”. Lejátszásánál csak a peremet kell megütni. Okedo-daiko esetén azonban fontos, hogy csak a legkülső fém gyűrűt üssük meg, és ne a tényleges peremén a dob testet. A vékony, könnyű fából készült okedo különösen fogékonyak a hasadásra és gyorsan rongálódik az ütésektől
A taiko korai története
A Taiko dobot először harci területen használták, ahol durva, erőteljes hangja miatt szerették. A harci használat alatt kialakult stílust Gagaku-nak nevezték el. A Gagaku japán legrégebbi udvari taiko stílusa, és a mai napig játsszák az egész világban.
A modern taiko
A modern taiko az 1951-es évben került ismét a közttudatba Daihachi Oguchi révén, aki életre hívta az első Taiko együttest Kumi-daiko formációban. Innentől számítjuk a Taiko modernkori népszerűségét. Daihachi Oguchi eredetileg jazz-dobosként volt ismert, ám ahogy élete egyre inkább haladt előre, úgy kanyarodott vissza a tradicionális gyökerekhez. Az ősi stílusban nem volt jellemző a taiko előadásokon a közös zenélés, ezért Daihachi Oguchi jazz hátterével megalkotta az együttesként működő első taiko társulatot. Daihachi Oguchi további célja a különböző taiko hangszerek egységes stílussá kovácsolása volt, ami azért volt nehéz, mivel a dobok maguk igen különböző technikával készültek, és nem mindig szólaltak meg a modern kor igényeinek megfelelően. Ezért szigorú szabályok alapján (leginkább a jazz dobolás alapjait figyelembe véve) válogatta össze a hangszereket. Ezen kívül még egy akadállyal találta szembe magát. Mivel tényleges Taiko együttes még soha nem játszott azelőtt, és magán a hangszert is inkább a hétköznapi ember használta még anno, ezért nem állt rendelkezésre megfelelő számú hivatásos zenész. Az eredeti elképzelés a korábban ismert egyszerű szentély zene ritmusképletén alapult, amit már korábban is játszottak Japánban, így könnyű volt kiválogatni azokat a zenészeket akik affinitást éreztek a Taiko dobolásához. Ez volt az alapja az első Taiko együttes létrejöttének, melyet Osuwa Daiko néven vitt sikerre Daihachi Oguchi. A Daihachi Oguchi 84 éves korában 2008 június 27-én elhunyt miután elütötte egy autó az egész otthonától nem messze Naganoban. Oguchi széles körben ismertette meg a taiko dobolást, és vált a modern Taiko nagymesterévé. Segítségével azóta közel 200 taiko csoport működik Japán, Szingapúr, Kanada és az USA területén.
Nagyjából Daihachi Oguchi Taiko zenekarának megalakulásával egyidőben, kezdett ismerté válni Japán rádió-és televízióműsorokon keresztül egy másik úttörő taiko csapat a Sukeroku Daiko. Előadásaikra a sebesség, folyamatosság, és az energia volt jellemző. Ők is mutatós koreográfiával tálalták ezt a különleges produkciót, melyekben igen sűrűn előkerült a taiko dob szóló is. A csapat feloszlása után annak egyik tagja, Seido Kobayashi létrehozta Oedo Sukeroku Daiko csapatát, akiket az első profi Taiko csoportnak hívnak.
Másik Taiko együttes Sado-szigetén látta meg a napvilágot. A csoport, Za Ondekoza, 1969-ben alakult Tagayasu Den irányításával. Létrehozásának célja, hogy a Taiko ne csak szórakozás, hanem egy életformává is váljon. Ezért sok fiatalt gyűjtött maga köré Japán különböző vidéki területeiről, hogy ne legyenek a városi életformával megfertőzve. Ezzel a gondolkodásmóddal, és szigorú képzési rendszerben gyakoroltak a diákok nap mint nap. Sok konfliktus miatt a csoport tagjai és Tagayasu Den útja elváltak. Mr. Den Sado-szigetének északi csücskében tovább őrzi a hagyományos értékrendet, és próbál igét hirdetni, és maradék csapatával létrehozta az Asano Taiko dob formációt, mely a Kodo Taiko csoportként vált ismerté.
Négy különböző Taiko stílust különböztetünk meg:
Multi-dob, multi-player (复式复打法)
Két vagy több dobos játszik több mint egyféle Taiko dobon. Ez a stílus a teljesítménye miatt népszerű manapság. Azt a stílust Kumidaiko-nak is nevezik (组太鼓).
Multi-dob, egy játékos (复式単打法)
Egy dobos játszik több mint egyféle Taiko dobon.
Egy dob, multi-player (単式复打法)
Két vagy több dobos játszik csak egyféle Taiko dobon.
Egy dob, egy játékos (単式単打法)
Egy dobos játszik, csak egyféle Taiko dobon.
Taiko együttesek:
Taiko-ban olyan csoportok, együttesek játszanak, amelyek szinte teljes dob parkkal rendelkeznek. Minden dobon játszanak, és mindenkinek különleges szerepet szánnak az együttesben. A sok különböző stílusú és formájú Taiko dob közül a leggyakoribb dob valószínűleg a nagado-daiko.
Az együttesek általában nem csak dobon játszanak, hanem sokszor más tradicionális Japán hangszert is bevonnak az előadásokba.
Ismeretanyag:
Ji
Jiuchi-nak is nevezik. Ez az alap ritmust adja a fő ritmus támogatásával, vagyis ez az O-uchi. Ő viszi az ütem mérőt. Néhány gyakori ritmus: Doko don, ne ko, vagy ne menjen (Swing minta). A Jikata olyan előadóművész, aki viszi a ji ritmust.
Kizami
Egyszerű mérő.
Ukare
Összetett mérő.
Mya
Japán kifejezés, ami azt jelenti: „szünet” vagy „space” (azaz „a” tto iu ma; helyet vesz igénybe). Ezt alkalmazzák a zene leírásában a csendre. Taiko zenében fontos, hogy érzékelhető legyen a csend a taiko lejátszás közben, hogy a következő hang érték minél inkább erőteljesebbé váljon. Mivel egy taiko együttesben a legfontosabb a koncentrál ritmus, így a legkritikusabb elem a szünet, mely fokozza a drámai feszültséget, és az izgalmat. A ritmikán belül a játékos saját belátása szerint is tarthat rövidebb hosszabb csendet is. Ha a játékos kellően összpontosít a játékára akkor az egymástól elkülönült ritmus értékek amellett, hogy emelik az ütés értékét, egyben egyedi hangzást is hoz a játékba. Ez egy jó példa arra, hogyan használják ma az oroshi-t.
Oroshi
Oroshi jellemzi a találat számot a taiko-ban. A játékban használt „ma” (távolság) fokozatosan rövidül, és hosszabbodik. A „ma” más szóval a tempó fokozatos növekedése.
Chanchiki
A magas hangú eszköz célja, hogy kialakuljon a közös tempót.
Forrás: dobklinika.blog.hu