A taiko eredeti jelentése: „japán dob”. Mára azonban ez a fogalom önálló műfajjá nőtte ki magát. Alapítója Ogucsi Daihacsi, japán jazz-dobos, aki az ötvenes években az évezredes japán szertartás-zenék és a jazz alapritmikáit ötvözve csoportos műfajt teremtett. A műfaj Japán-szerte népszerűvé vált; ma már 5000 körülire tehető a taiko együttesek száma Japánban. Először Észak-Amerikában, majd világszerte hamar elterjedt. Népszerűségének titka elementáris hangzása, látványos mozgásvilága és show-elemei, amelyek az előadóktól komoly fizikai felkészültséget követelnek meg.
A taiko egyik alaptétele a viszonylag egyszerű ritmikák tökéletes bemutatása; általában két-három szólamban, különböző dobokon. Hagyományosan a pergődobméretű, úgynevezett sime-daiko hozza az alapritmust, a nagyméretű nagado-daiko hangsúlyoz. Ezt kiegészíthetik más dobok illetve további hangszerek, mint például a japán furulya (fue), amin kísérő dallamokat játszanak.
A taiko másik fontos alaptétele a csapatszellem, amelyben a hangsúly nem elsősorban a zenészek egyéni képességein, hanem az összjátékon és a mozgás egységességén van. A zeneileg viszonylag egyszerű dramaturgiát a tökéletesen kivitelezett előadásmód, és a látványos show-elemek teszik igazán hatásossá.
Mindennek tanúi lehettünk a közelmúltban hazánkban járt Za Ondekoza és Yamato együttesek fellépésein.
A Za Ondekoza koncertjére január 27-én került sor a Japán Alapítvány szervezésében a Millenáris Teátrumban. A zenekar a tradicionális stílus egyik legnagyobb képviselője. Az 1969-ben alapított csapat 1975-ben robbant be először a köztudatba, amikor a Boston Maraton lefutása után azonnal a színpadra álltak és fergeteges koncertet adtak. A filozófiájuk a „Szógakuron”, ami gyakorlatilag a futás és a zene összhangját hirdeti, ezáltal kifejezve az élet értelmét és az éltető energiát. Így indultak a New York-i Carnegie Hallból arra a koncertsorozatra, amelynek során 3 éven át 355 alkalommal léptek fel, 1071 napon keresztül, miközben 14910 kilométert tettek meg futva.
A csapat koncertjén képet kaphattunk a tökéletesen megvalósított tradicionális taikóról. Hagyományos hangszerparkjuk magába foglalta a sime-daikót, az okedo-daikót (menetdob), a hordóformájú nagado-daikót, és az óriási méretű odaikót.
A játékukban szembetűnő volt az a fegyelmezettség, ami a műfajhoz olyan szorosan hozzátartozik. A számok ritmikai világa tükrözi a taiko ritmusainak egyszerűségét, az előadásmód pedig megmutatta a műfaj lehengerlő mivoltát. A dramaturgia viszonylagos egyszerűségét többek között az magyarázza, hogy ezek a dalok eredetileg a természet képeit, és az ehhez kapcsolódó hangulatokat fejezik ki; ezt a számok címei is eláruljak, mint például „A nap paripája”, „Zengő ég, mozgó föld”. Műfajában komoly koncertnek lehettek tanúi a nézők.
A Yamato együttes február 9-én kezdte meg világturnéját a Budapest Kongresszusi Központban. A zenekar 12 éve alakult Ogava Masa vezetésével. Csak saját kompozíciókat adnak elő, a dobolás számukra létforma (napi 12 órát gyakorolnak, melynek fele erősítő edzés). Megalakulásuk óta több mint 1 millió ember előtt léptek fel, a világ minden pontján (többek közt Sri Lankán, Mexikóban, az Egyesült Államokban, Izraelben).
A budapesti koncert feledhetetlen élmény volt, amely nagyon eltért a Za Ondekoza előadásától; a Yamato sok tekintetben a tradicionálisabb stílusú Za Ondekoza ellentéte: a zenéjük és a játékstílusuk teljesen egyedi és modern. Már a dobosok megjelenésén is látszott, hogy itt nem szokványos produkcióról van szó. A hagyományos tabi (fekete cipő), és „happi” (combközépig érő kimonóféle) öltözet helyett ugyanis fekete bőrcipőben, fekete hakamában és ujjatlan, testhezálló fekete felsőben táncoltak be a menetdobokkal. A különféle módokon belőtt, festett és rasztásított frizurák és maguk az arcok már önmagukban sem voltak hatástalanok, de a játékuk és a show egyszerűen frenetikus volt.
Nemcsak zenei profizmusuk volt lenyűgöző, hanem maga a show; a poénok és a feeling, ahogy az egészet előadták. Ellentétben a Za Ondekoza nagyon komoly produkciójával, amelyben csak egyetlen komikus szám szerepelt, a Yamato műsorában a show nem kiegészítője, hanem állandó része volt az előadásnak. A páros szóló például úgy kezdődött, hogy a főnök „dobórát” tartott: a ritmust kántálva negyedes alapritmusokat tapsoltatott a nézőkkel. Ekkor megjelent az „ellendrukker” egy jókora dobbal, és egy öntelt szólóval szétverte az „órát”. A főnök sóhajtva kiment egy nagyobb dobért és folytatta volna a „tanítást”, de közben a másik fazon is visszajött egy még nagyobb dobbal – és ez így ment addig, amíg ki nem hordták az egész hangszerparkot. Utána persze brutális szóló következett, amelyben a játékosok egyszer hangról-hangra ugyanazokat a képleteket játszották, másszor hol egymást kiegészítve, hol egy alapra improvizáltak, mindezt persze látványos trükkökkel kísérve (például keresztezett verőkkel). Mindehhez megfelelő arckifejezések és fantasztikus humor társult, ami még jobban feldobta a hangulatot. A szóló után a főnök „lepke-fogó” magánszáma következett egy pár cintányérral. Ez a fajta önfeledt játékosság aránylag ritka a professzionális taiko együttesek világában, ahol az előadók hajlamosak a látványra és a technikai profizmusra hagyatkozni. Erre a legjobb példa a Za Ondekoza koncertje volt, ahol a dobosok teljesítménye annyira lenyűgözte a nézőket, hogy a számok után másodpercekig ültek hitetlenkedve, hogy „Ilyen van?”, és csak utána kezdtek el tapsolni.
A Yamato dramaturgiájának eszközei sokban hasonlítottak az európai zene dramaturgiájának eszközeihez, például a fénytechnika és az artisztikus mozgás szerves része volt a produkciónak; mégis láthatott a néző tradicionálisabb jellegű darabot is. A zenekar a dobokon kívül sokféle dallamhangszert is használt, mint például a három húros, banjo-szerű samisen, amelyen az előadók időnként igazi rock ‘n’ roll feelinggel játszottak, valamint a koto nevű, hangzásában a hárfára hasonlító japán citera, illetve a japánban hagyományos furulya, a fue. A Yamato előadását a zene hangulata és a nézőkkel kialakított kontaktus tette igazán élményszerűve.
A taikónak Magyarországon is vannak képviselői; a 2000-ben alapított, Kiyo-Kito Taiko, és az ebből egy éve kivált Kawatta Taiko, amelyet professzionális zene és játékmód igényével alapítottak meg. A Kiyo-Kitoról Paulinyi Tamás, a csapat vezetője az előző számban részletes leírást adott, ezért itt elsősorban a Kawattáról lesz szó. Az együttes egyfajta rendként alakult, a fegyelem és koncentráció jegyében. A hagyományokat új elemekkel igyekszik bővíteni, mint például a hagyományos dobfelszerelésnek a hangszerparkba való beépítése, egyéb ritmushangszerek alkalmazása és modern koreográfiai elemek felhasználása. Zeneileg is újításokat kíván megvalósítani, felhasználva a klasszikus zene illetve a jazz sajátosságait, ezeket átültetve egyes kompozíciókba (a zenekar repetoárjában szerepel például egy hétnegyedes ütemezésű darab is, amelyet egy jazz-improvizáció színesít, és struktúrájában is a jazz zenére emlékeztet). Mindemellett természetesen hagyományos taiko számokat is játszik a csapat; például a Matsurit, amelyet általában fesztiválok alkalmává szoktak előadni.
A taiko mai formájában nagyon sokszínű és összetett műfaj, amely egy fél évszázados múltra tekint vissza, mégis évezredes hagyományokból táplálkozik. Életképessége mégis az állandó és folyamatos megújulásban rejlik. Minden egyes csapat saját irányzatot hozhat létre, ezáltal végtelen számú variációt megvalósítva, és egyben új értékeket teremtve és új ajtókat megnyitva.
Forrás: DOBOS Magazin (2005/01.)
